Úton a sikerhez

A barátom mondta, hogy beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. Lehet, hogy nyelvvizsgát is tesz. Mit mondjak: megirigyeltem. Végiggondoltam, hogy már összességében sok évig tanultam angolul. Az írott szövegeket meg is értem. A szókincsem is elfogadható. Végül is a szakmai angollal nap mint nap találkozom. A nyelvtannal azonban hadilábon állok. Mi lenne, ha csatlakoznék én is ahhoz a csoporthoz, ahol a barátom tanul? Együtt készülhetnénk az órákra, no meg egyébként is. Még csak egy hete kezdték, biztosan behozható a hátrány.

Jelentkeztem tehát én is. A szintfelmérés váratlan eredményt hozott: nem ütöm meg a barátom csoportjának az elvárt tudásszintjét. Könyörgőre fogtam: nem lehetne mégis oda járni? A válasz kategorikus nem volt. Először bosszankodtam, vissza is akartam lépni, de azután rájöttem: a javamat akarják, nem csak a pénzemet. Beiratkoztam tehát mégis. Nem bántam meg. A csoportban, ahová beosztottak, szisztematikusan átvettük a szükséges nyelvtani anyagot, miközben sokat beszéltünk, fejlesztettük szókincsünket, kommunikációs készségünket.

Néhány hét múlva az iskola egyik vezetője meglátogatta a csoportot. Végigülte az órát, megfigyelte, mire jutottunk a kezdetek óta. Ezután magához hívott, és megkérdezte: nem akarom-e mégis a haladóbb csoportban folytatni a tanulmányaimat, mivel most már alkalmasnak talált erre.
Kicsit tartottam a váltástól, hátha mégse felelek meg, másrészről vonzott a lehetőség, hogy együtt lehetek a barátommal, és az elismerés is jólesett. Elfogadtam tehát az ajánlatot.
Az új csoportban mintha “sebességet váltottunk volna”. A tempó legalább a duplája volt az eddig megszokottnak – hiszen ez egy vizsga előkészítő csoport. Két-három alkalom alatt felvettem a fordulatszámot. Igyekeztem a feladott leckéket megcsinálni. Még ha nem is tökéletes, akkor is tanulok vele – gondoltam. Éreztem, hogy hétről-hétre többet tudok, megjön a “lendület”.

Mivel már túl jártunk a tanfolyam felén, az iskola vezetői megkértek minket, töltsünk ki egy kérdőívet. A kérdések kiterjedtek a tanfolyam minden részletére. Jó érzés volt, hogy kíváncsiak a véleményünkre, és hogy folyamatos a “minőség-ellenőrzés”. Szerencsére csak jót írhattam, mert a tanárok jól végezték munkájukat, az órák jó hangulatban folytak, és a körülményekre sem lehetett panasz.

A kurzus vége előtt nem sokkal próbavizsgán vehettünk részt. Minden olyan volt, mint az igazi vizsgán. A különbség csak annyi volt, hogy a végén részletes indoklást kaptunk, miért ennyi, vagy annyi pontra értékeltek egy adott feladatot, vagy készséget. Nagy örömömre átmentem a próbavizsgán, ha ne is túl vastagon. Így már némi önbizalommal készülhettem a nagy próbatételre, a középfokú szóbeli vizsgára. A helyzet immár nem volt új, minden úgy történt, mint a “főpróbán”. Nem részletezem: átmentem “first class pass” minősítéssel, vagyis államilag is elismert középfokú szóbeli nyelvvizsga birtokosa lettem.

Vérszemet kaptam: következhet az írásbeli, hogy meglegyen a “C” típusú nyelvvizsgám. A nyelviskola egy rövid, mindössze húszórás felkészítőt ajánlott. Én úgy gondoltam, hogy ez kevés lesz, de ismét az ő megítélésük bizonyult helyesnek. A húsz óra alatt begyakoroltuk mindazokat a feladattípusokat, amik a vizsgán előfordulhatnak. A végére ment, “mint a gép”. Bár a vizsga előtt most is izgultam egy kicsit, végül sikerrel vettem ezt az akadályt is. Most is megkaptam a “first class pass” minősítést. Megvan tehát az államilag elismert középfokú, “C” típusú nyelvvizsgám.

Nem a legolcsóbb nyelviskolát választottam, de szerintem jó döntés volt. A “költség-haszon” arány azt mutatja, hogy ez életem egyik legjobb befektetése volt: a meglévő tudásszintemről nagyjából négy hónap alatt eljutottam a “C” típusú nyelvvizsgáig. Az út a sikerhez rövid volt, és eredményes.